Quantcast
Channel: Nyelvileg, helyesírásilag hibátlan szöveg – nyelvi lektorálás | Dr. Molnár Katalin - nyelvilektoralas.hu » Polgárőr Akadémia
Viewing all articles
Browse latest Browse all 6

Polgárőrökkel Cserkeszőlőn

0
0

Polgárőrökkel Cserkeszőlőn

 

 

A polgárőrök nem először – és talán nem is utoljára – cserkésznek be. Hogy ezúttal (is) rájátsszak a címre, Cserkeszőlőre szólt kedves meghívásuk. Az ottani kellemes termálhotel adott otthont 2019. február 7-8-án annak a szűk kétnapos elnökségi tanácskozásuknak, ahová előadókat is hívtak különféle témákban. Az egyik ilyen téma, ami régóta érdekli őket, a kommunikáció, azon belül most éppen a nyilvános szereplés. Nekem se kellett kétszer mondani, hogy beszéljek nekik erről. Mentem bizony – péntek délutáni Pestről kivezető forgalom, éjszakai unalmas autóvezetés ide vagy oda.

A fent említett téma rejtelmeiben – miként a jó meleg termálvízben – nyakig el lehet merülni, de ehhez két óra – mert most ennyi adatott – igazán kevés. Belekezdeni azonban nem kár, hátha kérnek még belőle. Mivel eszem ágában sem volt kétórás szónoklatot tartani az előadói készségekről, elhatároztam, megdolgoztatom a hallgatóságot. Az estébe hajló késő péntek délutánon a résztvevők – köztük sok kedves ismerős – köszöntése és a rövid bemutatkozás, vagyis a hallgatóság jóindulatának felkeltése után máris öt csoportra osztottam őket. Kaptak egy-egy témakört, amelyeket 20 percben meg kellett vitatniuk, majd minden csoportból egy valaki pár perces kis prezentációban összefoglalta a megbeszélteket. Két konkrét, a témájukhoz kötődő kérdést is meg kellett fogalmazniuk az előadó részére, amelyeket ő ígérete szerint kendőzetlenül meg is válaszol.

Eleinte kissé furcsállták a dolgot, mint mindenki, aki javarészt inkább az előadások passzív befogadásához szokott. De hamar felvették a ritmust, s láthatólag járatosak voltak a témában. Ez szükségszerű, hiszen mindegyikük szerepelt már a nyilvánosság előtt, állt már ki több ember elé beszélni, és legalább befogadóként ismeri a sajtó működését is. Azt is tudják, mi kell ahhoz, hogy az éppen szereplőre figyelni lehessen, megértsék őt, üzenete „átmenjen” a célközönségnek. Nem fogok tehát úgy csinálni, mintha csupa olyanok ülnének ott, akik most hallanak erről először. Gondoltam, a legjobb, amit tehetek, az, amiért évtizedes megfigyelésem alapján a leghálásabb a „közönség”: ha felnőttnek tekintve őket, partnerként beszélgetek velük, persze meghagyva és megerősítve őket abban a hitben, hogy az adott témának én vagyok itt a legértőbb szakembere.

Ennek néhány hozzávalója van csupán a birtokomban: egyfelől a képzettségem, hiszen mégis csak írástudó, sőt nyelvész, és tanári mesterségem gyakorlása révén hivatásos beszélő volnék. Másrészt pedig én irányítom azt a most éppen kétórás folyamatot, amelyben összetalálkozik az érdeklődésük, na és az én szűnni nem akaró közlési vágyam, hogy erről a témáról nagyon is van mondanivalóm. Igen, éppen most, csak ott, csak nekik, polgárőr vezetőknek.

És a recept hatott. Érdekesebbnél érdekesebb kis összefoglalók születtek, amelyek előadóiról rögtönzött visszajelzést is adtunk mi, többiek. Tartalmas kérdéseket tettek föl nekem, s végül is túl az ő tudásuk felfrissítésén, rendszerezésén, én is kifejthettem, mit gondolok erről-arról. Például a nyilvánosság erejéről és felelősségéről, melyek közül mostanában inkább csak az elsőt hangsúlyozzák, utóbbit viszont egyre többen elfelejtik. Pedig. A rádiós és televíziós szereplés buktatóiról és ennek kapcsán a manipuláció édes és mostoha lányairól: a meggyőzésről és a propagandáról. Újságírói tisztességről és tisztességtelenségről. A spontán beszéd előnyeiről és hátrányairól. Az elég jó szónok hozzávalóiról.

És a szerencse is kezemre játszott. A körünkben ült Markos György, aki régóta a Polgárőrség külkapcsolatokért felelős elnökhelyettese. Neki aztán sem retorikai képességekért, sem az e téren nélkülözhetetlen tapasztalatért nem kell a szomszédba mennie. Zavarba is hozhatott volna a jelenléte, de úgy érzem, elsőre megtaláltuk a hangot, amelyhez igen biztos ösvény a humor. Amikor éppen az ő csoportja húzta ki a televíziós szereplés témakörét, mindenki meg volt győződve arról, hogy cinkelt lapokkal játszunk. Dehogy, egyszerűen ilyen a véletlen. Hanem amikor a szónoki készségekről lévén szó, felidézte fiatalkori tanára, Fischer Sándor kedves emlékét, én pedig jeleztem neki, hogy a foglalkozás végére tartogatok egy másik tanáróriástól származó bejátszást, kiderült: ő olyan szerencsés, hogy neki is tanítványa lehetett. Láttam, hogy azonnal ki is találta, kire gondolok, de kértem, ne árulja el. S jó dramaturgiai érzékkel ő is kivárta a megfelelő pillanatot: mielőtt elindítottam a felvételt, végszavazva neki, hagytam, hogy ő mondja be a bűvös nevet: Montágh Imre.

Erre az előadásra készülvén pár napja – persze egyáltalán nem véletlenül – keresgéltem valamit tőle az interneten. S csodák csodája, egy 1991-es Rádiókabaré felvételre akadtam, melyen az egyik legkitűnőbb magyar riporterrel, Déri Jánossal beszélget okosan, kedélyesen, humorosan éppen miről: a szónoki készségekről. Méltó befejezése volt ez a sajátos tanórának, amelyet a résztvevők elégedett és talán nemcsak Montágh Imrének szóló tapsa zárt.

Apropó szerencse… A minap várakoztam egy Bartók Béla úti kávézóban egy kolléganőmre, s nem állhattam meg, hogy a balomon lévő egész falnyi közösségi könyvespolcról le ne vegyem az első kezem ügyébe akadó, számomra vonzó darabot. Friderikusz Sándor: Az én mozim című könyve volt az, 2001-ből. Az előszóig jutottam, mire megjött a reggeli vendégem. Ezen a gondolaton állt meg a szemem: „… a szerencse gyakran szegődik társul a szenvedélyességnek és a szakmai tisztességnek.” Jó lesz ez végszónak?


Viewing all articles
Browse latest Browse all 6

Latest Images